Blog

Mese a tadasanaról

Mese a tadasanaról

Ahogy behunyt szemmel állok, érzem a talajt a talpam alatt, érzem a pontokat, ahol a két lábfejem találkozik, összeér és egységet alkot. A bal átfolyik a jobba és a jobból bal lesz. Kapcsolat van minden között.

Együtt a két sarkam, a nagylábujjak, emelem a külső talpélt, emelek felfelé valami láthatatlan belső erőt, elmerülök a részletekben. Minden apró mozzanat készül valamire. Olyan ez, mint egy mese.
A töréténet eleje annál a három kis pontnál kezdődik, amelyek szinte a talajban gyökereznek. Hogy melyek ezek? Hiszen már annyiszor hallottad 🙂 a nagylábujj, a kislábujj és a sarok közepe. Általuk születik meg a Stabilitás.
Amikor a Stabilitás még pici, nem ismeri önmagát és szeretne mindent látni, ide-oda dülöngélni. Nem bízik magában és azt hiszi, legjobb barátja a Külvilág. De ahogy az a mesékben lenni szokott, születik még valami, egy kistestvér: az Elrugaszkodás. Kezdetben nem is tudnak egymásról, a halk Elrugaszkodás és az izgő-mozgó Stabilitás.

Ahogy cseperednek kezdik megismerni egymást, az Elrugaszkodás érzi, hogy célja van az ittléttel. Van benne valami, ami sejtelmesen folytonos keresésre ösztönzi: meg van benne a Szándék, az Akarat. Mert az Elrugaszkodás mindig belülről történik, útat keresve magának.
A Stabilitás is kezd egyre inkább felnőni. Kalandjai során sok mindent tapasztal: találkozik a Középponttal, a Koncentrációval és jó barátok lesznek, mert általuk kezdi megismerni önmagát.
Így élnek hát ők ketten, gyökerekkel, kalandokkal, Szándékkal és Akarattal… amíg egyik éjjel álmot látnak. Ebben az álomban együtt utaznak, és mindkettőjüket egy varázslatos belső hang szólítja meg: “indulj el, és ismerd meg a világodat, haladd meg önmagad!” Reggel, amikor felébredtek, nem kellett semmit mondani. Mindketten tudták, hogy céljuk van, ezért a Stabilitás és az Elrugaszkodás elindult hát világot látni.

Segítségükre voltak a csontok és izmok, a Szándék és az Akarat. A boka izülete teret engedett és szólt a sípcsontnak, aki finoman hátrahúzódott, a térdkalács pedig továbbsegítve őket, felfelé emelkedett. Elérték a combot, ahol nem álltak meg mert a szelek mind őket kísérték. A combcsont felismerte Tiszta Szándékukat és engedte őket tovább felfelé, belesimult a comb hátsó izmaiba. Elérték hát a medencét, az élet, Mindennek Bölcsőjét. Ahol a Stabilitás, szinte megrészegülve a tértől és a lehetőségektől még egy kicsit újra ide – oda szeretett volna ingani, de már belátta ő is, megtalálta helyét, elengedve a Külvilágot és felismerve igazi természetét. A medence arra kérte őket, haladjanak egy kicsit visszafelé, menjenek el egészen a farokcsontig, ahol is kérjék meg a medence őrét, billentse hátra a medencét. Mert egy átjáró lakik itt – mesélte a bölcs medence -, amely elvezeti őket az Élet fájához, majd felfelé, egészen a koponyáig. Így is tettek. Amint elérték a farokcsontot, az őr megtette kérésüket és a kapú megnyilt. A medence szelíden hátrabillent, a combok elkezdtek finoman befelé csavarodni így engedve teret a keresztcsontnál a bátor utazóknak. Elindultak hát felfelé, a Stabilitás – már felnőve, határozottan -, és az Elrugaszkodás… betelejesíteni céljukat, megismerni a világukat.

Az Élet Fája nem volt se túl öreg, se túl fiatal, hullámzott, mint egy szép dombság. Hívogatta, felfelé csalogatta őket. Az Élet Fáját alkotó csigolyák egyenként emelkedtek egyre magasabbra, nyújtóztak, ébredeztek. Majd megmászván az Élet Fáját, elérkeztek a mellkashoz. Az Élet Teréhez, ahol mindaz, ami a medencében született életre kelt. Szelek, viharok, vagy épp szellők, madarak és pillangók repkedtek itt fel s alá: fogócskát játszottak. Megemelték a bordákat, oldalra, felfelé és hátrafelé is. Táncoltak a kulcscsont körül és egészen a vállakig hívták őket, hátul pedig a lapockák finoman összezártak, nehogy elszökjenek. Teret teremtettek a Torok Terében és a vállaktól siettek lefelé egészen a körmök hegyéig. Nyújtózott, Életrekelt minden.
Az Elrugaszkodás örömében, szeretett volna egyszerre mindehol ott lenni, bejárni minden útat, lehetőséget, de a Stabilitás mellette volt és engedte, kicsit had menjen, száguldjon-repüljön a szelekkel, mert tudta meg van bennük a Szándék, amely közös céljuk felé viszi őket.

Így hát, ebben az Életben haladt tovább a Stabilitás, szinte már eggyéválva az Elrugaszkodással, kéz a kézben, külön és mégis összekapcsolódva, egymás kiegészítéseként érve el az utolsó nyaki csigolyát. A tarkó már halkabb terület volt, nem kérdezett, csak nyújtózott tovább egészen a hajas fejbőrig emelve őket. Itt már gyorsan történt minden, elérték hát a fejbúbot – a Fej Tetőt, és mint büszke vándorok pihentek a homlok terében. Csendesen, betlejesítve céljukat. Megismerték a bennük és körülöttük lévő világot.
Az Elrugaszkodásnak és a Stabilitásnak még egy végső feladata volt: önmaguknak lenni. Ezért a Stabilitás minden erejét összeszedte, és odasúgott az Elrugaszkodásnak: most! Az Elrugaszkodás pedig lassan kilélegzett és a következő belégzéssel – átölelve a Stabilitást – elemelte a sarkakat a talajról.

Share this post

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük